Jeles évfordulót ünnepelnek az irodalom kedvelői a napokban - Mikszáth Kálmán születésének 175. évfordulóját. Kiemelkedő írói munkásságáról, életéről átfogó megemlékezések születnek. Nem csoda, hiszen az írót még az amerikai elnök, Theodore Roosvelt is meglátogatta, mert annyira megtetszett neki a Szent Péter esernyője című regénye - tudhatjuk meg Sereg András Indexen megjelent kitűnő írásából.

Mikszáth páratlan irodalmi örökséget hagyott ránk, s tisztes vagyont - ezzel a gondtalan élet reményét a családjára. A horpácsi Szontágh ház közelében, nagyobbik, építész fia, Kálmán tervezte és építette a kastélyszerű kúriát, amihez jelentős földbirtok is társult. A II. világháború viszontagságai elöl a teljes Mikszáth család a horpácsi birtokon telepedett le. A családi örökséggel azonban az idők során akadtak bajok. Jómagam, éppen 25 éve, Mikszáth Kálmán születésének 150. évfordulóján találtam szembe magam az író örökségének visszásságaival. 

Kíváncsian kutatom a férfi vonásait. Keresem a hasonlóságot a két Kálmán között. Az „igazi” testes volt, bajszos, titok­zatos, kezében hosszú szárú pipával,mintha annak füstje mögé akarta volna rejteni átható tekintetét. Akivel egy asz­talnál ülök, magas, inas, szemüveges,cseppet sem titokzatos. Első ránézésre ez a Kálmán egyáltalán nem az a Kálmán. A pipázó, anekdotázgató férfi, akit már csak képekről, műveiből ismerhetünk, az író,Mikszáth Kálmán. A másik, itt velem szemben, bár Mikszáth Kálmánnak hív­ják, nem író, hanem taxisofőr Budapes­ten. Ahogy mesél, abban már van némi hasonlóság, ami nem is csoda, hiszen ő, Mikszáth Kálmán dédunokája.

- Jó dolog Mikszáth Kálmánnak lenni?

Megrázza a fejét.

- Sokáig hasznom csak annyi volt be­lőle, hogy az iskolában, amikor Mikszáthról tanultunk, azt mondta a tanár­nőm: ebből téged nem kérdezlek, ezt te a könyveknél is jobban tudhatod. Az írás­készséget sajnos nem örököltem a déd­apámtól, az érdeklődésem mindig mű­szaki jellegű volt. Mikszáth Kálmán, a dédapám, mégsem ezzel a névvel anya­könyveztek, amikor megszülettem.

- Hanem?

- Édesanyám, Edit volt Mikszáth lány. Apám után az én nevem Cseney lett. De mivel a családban nem volt raj­tam kívül fiú leszármazott, aki továbbvitte volna a nevet, anyám kérvényezte ,hogy az ő gyermekei használhassák a Mikszáth nevet. Tizenegy éves voltam,amikor megkaptuk a Belügyminisztéri­umtól a névhasználati engedélyt. Úgy vél­te a család, ha már mindenünket elvették,legalább a név maradjon meg nekünk.

- Szegények voltak?

- Igen. Horpácson, a Mikszáth-kúriában élt a család, amikor én megszülettem,1947-ben. Abban az épületben laktunk,amit még Szontágh Pál építtetett, ezt vette meg a dédapám. A másik házban, amit már a dédapám építtetett, Lívia nagynéném, ifjabb Mikszáth Kálmánná élt. Mi úgy hívtuk, kastély. Ennek terveit Mik­száth elsőszülött fia, Kálmán készítette.Négyéves voltam, mikor eljöttünk, s negyvennégy, amikor valósággá vált a re­mény, hogy visszakerülhetünk.

- Miért kellett eljönniük?

- A kor szellemének megfelelően a Mikszáth családot is kitelepítették mint osztályidegeneket. Pesten kaptunk hatan egy kétszobás lakást. Apám a háború előtt katonatiszt volt, s bár kimaradt mindenből, mert Szálasi színre lépése­kor betegszabadságra jött, mégis alig ka­pott munkát. Végül útburkolóként dol­gozott. Ebből tartotta el a három gyere­ket, mert született két húgom is.

- Kéziratok, bútorok, könyvek, hasz­nálati tárgyak azért maradtak a család­nak?

- Semmi. Egy papírfecni, egy sámli sem. Még Horpácson éltünk, amikor 1950-ben jött egy teherautó, két bőrka­bátos emberrel. Csak annyit mondtak:Pakolni! Vitték a cuccot számolatlanul.Könyveket, kéziratokat, bútorokat,szobrokat, festményeket. A Pénzügymi­nisztérium pincéjébe öntötték be az egészet. Mikor jött az ősz, a gondnok látta,hogy nem fér be a sok kacattól a téli tüze­lő. Odarendelt néhány embert, hogy ta­karítsanak ki. Úgy kerülte el a kukát a megmaradt holmi, hogy az egyik rako­dó, irodalomszerető ember lévén, felhív­ta a Tudományos Akadémiát, hogy vala­miféle kéziratokra akadt. De akkor a ten­gernyi irományból már csak oldalfoszlá­nyok maradtak. Hogy a festmények, a szobrok hova lettek, fogalmunk sincs.Volt köztük jó néhány Benczúr-kép,köztük a Mikszáth-portré. Szerencsére a márvány mellszobra előkerült, most a Tudományos Akadémia auláját díszíti.

- Úgy hírlik, igényt tartanak a hor­pácsi kúriára.

- Amikor életbe lépett a kárpótlásitörvény, jelentkeztünk Salgótarjánban, a megyei önkormányzat jegyzőjénél,hogy mi vagyunk az élő Mikszáth utó­dok, az épület örökösei. Mint ilyenek­nek, elővásárlási jogunk van rá, és megkérdeztük a hivatalt, hogy mi az el­képzelésük vele. Akkor azt mondták ,hogy e pillanatban még semmi, de ha majd lesz, értesítenek. Mi vártunk türe­lemmel, de papír nem jött. Viszont igaz,ami igaz, díszvendégként minden ün­nepségre meghívtak minket. Az egyik ünnepségen hallottuk az önkormányzat akkori képviselőjétől, hogy a Szontágh-házat eladták tízmillió forintért. Ebből tatarozzák a másik épületet. Állítólag egy Nyugatra szakadt hazánkfia vette meg, aki művesekezelő állomást akart ott létesíteni. Az üzlet nem köttetett meg, hogy mi okból, nem tudom. Akkor felajánlottuk a húgommal, hogy kárpót­lási jegyért visszavásároljuk a saját örökségünket. Az árát borsosnak tartot­tuk, hiszen mi az egész komplexumért összesen 143 ezer forint kárpótlást kap­tunk. Van némi különbség a két ár kö­zött, nem? Akkor kinevettek, hogy ők nem tudnak a kárpótlási jeggyel mit kez­deni. Az önkormányzati választások után új vezetés került a megye élére. Pá­lyázattal akarják értékesíteni a két épü­letet. Mi is pályáztunk minden egyes al­kalommal, de még választ sem kaptunk.Kertek alatti kósza híreket hallottunk a faluban, hogy sokan voltak már tárgyal­ni a házról. Volt, aki autóbontót, roncste­lepet akart belőle csinálni, más gyógy­szercsomagolót, megint más fehérne­mű-varrodát, vagyis bugyigyárat. Nem lett egyikből sem semmi. Gondolom azért, mert nem írták bele, hogy évek óta üres, az állaga leromlott...

- A rendbehozatal a másik tízmillió...

- Nem tíz, hatvan! Arról sem szólt a pályázat, hogy mind a két épület műem­lék, a park természetvédelmi terület.Ezeket a szempontokat is figyelembe kell venni a helyreállításnál...

- Önök mindezek ellenére visszaakarják kapni?

- Igen. Két szobát meghagynánk mú­zeumnak, eddig is így volt, az épület töb­bi részében öregek otthonát alakítanánk ki. Keresnénk hozzá partnerként egy kül­földi befektetőt. Az együttműködéshez azonban a tulajdonjogot kellene tisztázni.

- Akkor leköltöznének?

- Negyvenhat éve élek Budapesten, ide köt a család, a munka. Kezdő "földbir­tokosként" a gazdálkodást is amolyan műkedvelő szinten űzöm. Csak azt sze­retném, ha a családunk háza méltón őrizné dédapám emlékét.­

- Mikszáth szorosan kötődött Nógrádhoz. Természetes, hogy a megye őrizni kí­vánja emlékét - mondja dr. Barta László megyei főjegyző. - A horpácsi kúriát an­nál is inkább, mivel a szülőházát lebontot­ták Szklabonyán. A megye azért ragasz­kodik a tulajdonjoghoz, mert úgy érezzük, így van igazán biztosítva az, hogy a ház múzeumként is működjön, sőt, hogy egyáltalán megmaradjon. A ház körül fo­lyó hercehurcának pedig véleményem szerint az eleje is, a vége is a pénzről szól.Az örökösök szeretnék visszakapni, de nem tízmillióért, ami nem sok az egész komplexumért, hanem az érte kapott 143ezer forintnyi kárpótlási jegy arányában.Valóban írtunk ki pályázatot az elidegení­tésre, de azokat az ajánlatokat, amelyek méltatlanok a ház jellegéhez, elutasítot­tuk. Most már azonban főleg bérbeadás­ban gondolkodunk. A pályáztatás során nem találkoztunk a Mikszáth család aján­lataival. Pert viszont indítottak már a há­zért, ami azért szűnt meg, mert a felperes a bíróság által kért hiánypótlásokat nem teljesítette. Remélem, mindannyiunk el­sődleges célja az, hogy a Mikszáth-házat megőrizzük, hiszen nemzeti értékeink egyik impozáns darabja, s szót tudunk ér­teni ez ügyben egymással. Az önkor­mányzat legszívesebben művészeti alko­tóházként vagy idős művészek, írók, köl­tők, festők otthonaként működtetné. De ahhoz, hogy újra teljes egészében üzemel­tetni tudjuk, legalább harmincmillió fo­rint kellene. Kormányzati támogatás kel­lene, vagy egy tőkeerős bérlő, mert a me­gye pillanatnyilag olyan nehéz helyzetben van, hogy nemcsak a helyreállítást nem tudja vállalni, de az intézmény nonprofit üzemeltetését sem. A Mikszáth-ház csak úgy működhetne önmagához méltón, ha a saját fenntartási költségeit ki tudná ter­melni valamilyen módon.

Nem véletlenül lett a falu neve Horpács. Két domb közti horpaszban nyúlik el az utcányi falucska. Hegyen, völgyön, erdőségen, vékonyka utakon kell áthaladnia az utazónak, hogy meg­érkezzen a gyönyörűség földjére.

- Lehet, hogy utcányinak néz ki a mikis falunk, de nem az. Öt utcánk is van —mondja vidáman a lokálpatrióták büsz­keségével Dóra, Repiczky Ferencné pol­gármesterasszony. - Különben is, sze­rintünk Horpács a világ közepe. Nem vé­letlen, hogy itt élt és alkotott jó néhány évig Mikszáth Kálmán és itt pihent meg Szontágh Pál is.

Dóra asszony beavatottként meséli,hogy Mikszáth ugyan éles szemű, éleseszű ember volt, nagyon figyelt a mások dolgaira, de a sajátja nem igazán érde­kelte. A család ügyeit felesége, Mauks Ilona és a sógornője, Mauks Kornélia in­tézte.  Ők választották ki Szontágh Pál házát Horpácson, ezen a szelíd, szép vidéken, közel az író szülőfalujához,Szklabonyához. A két asszony virágzó gazdaságot teremtett itt. Almási-pusztán építtettek egy szeszgyárat. A földbe krumplit, kukoricát vetettek, mert az itt is megterem. Az erdő fáját eladták a bú­torgyárnak, a nyesedékkel meg a szesz­gyár kazánját fűtötték. A szeszt eladták az államnak. A gyártás során keletkezett melasszal szarvasmarhát hizlaltak. Volt hús, tej, innivaló, arról már nem is be­szélve, hogy szinte az egész falunak tud­tak munkát adni. Ügyesek voltak a Mik­száth család asszonyai. Szerették őket a faluban. Ezért is igyekeznek ápolni az író emlékét. Mikszáth Kiadó van a köz­ségben, elsősorban Mikszáth műveinek kiadásán munkálkodik. A gyerekek gon­dozzák a Mikszáth család sírját a temp­lomkertben. A polgármester asszony nem titkolja, hogy a Mikszáth-hagyományok ápolásán túl célja, hogy annak a maroknyi embernek, aki Horpácson él (208 fő lakik a községben), elősegítse boldogulását. Most, a Mikszáth-év kap­csán a hajdani iskolaépületet Mikszáth-fogadóvá alakították át, hogy a hozzájuk érkezőket el tudják szállásolni. Később erőteljesebben be kívánnak kapcsolódni a falusi turizmusba. Dóra asszony azt re­méli, hogy akik eljönnek, éppúgy bele­szeretnek ebbe a vidékbe, mint ahogy annak idején Mikszáth Kálmán.
A házról, a múzeumról annyit mond,bizony, pénz nincs a fenntartására, így hát valami jövedelmező működtetésben gondolkodhatnak csak a megyénél, ha nem akarják, hogy teljesen lepusztuljon.Ők vigyáznak az épületre, hogy ne hord­ják szét illetéktelenek, többet nem tudnak és nem is tehetnek, mert nem az övék.
A kúria, mi tagadás, siralmas látványt nyújt. A két épület lassan, csendesen ad­ja át magát az enyészetnek. A múzeum zárva, mert a bútorok Szécsényben időz­nek. Októberben, Kálmán napra érkez­nek vissza, akkor lesz a nagy ünnepség, az író születésének 150. évfordulójára. Az ablakon belesve szerte szét szerszámokat, üres sörösdobozokat, rongyokat, piszkot, mocskot láthatunk a Mikszáth-ereklyék helyett.

Délelőtt van, dologidő. A falu kihalt,csak egy idős asszony ballag valamerre az úton. Kérdem, emlékszik-e a Mikszáth családra? Nemigen, olyan régen elmentek - mondja Juliska néni. Az arcukat fel nem tudná idézni, még akkor sem, ha fizetné­nek érte. Arra, hogy mi lenne jó a falunak,ha az örökösök jönnének vissza vagy va­lami üzem lenne a házban, megrántja a vállát. - Megmondom az őszintét, nemigen törődik azzal a kastéllyal senki. Az örökösök is meg a megyeiek is csak ünnepelgetni jönnek ide hébe-hóba, ilyen évfordulót meg amolyant.
Különben ő, mármint Juliska néni, jól megvan. Végre itt a jó idő. Nem kell fűte­ni, nyílnak a virágok, zöldellnek a fák. A világ egyéb bajait meg majdcsak elrende­zi valaki.

(Mikulás Anna - Szabad Föld, 1997. június 18.)

                                                                         ***

Arról, hogy azóta mi történt, nem sokat tudok. Huszonöt év nagyon sok idő. Több, mint egy emberöltő. Egy biztos a horpácsi Mikszáth ház megvan, látogatható. Két szobájában a még megmaradt és később összeszedett bútorok, ereklyék láthatók. Megtekinthetők (igaz csak messziről) Mikszáth fái, amit az ország különböző részeiből küldtek neki még csemeteként a rajongói. A park magánterület, nem bejárható. Hogy kinek a tulajdona? Hm. Nem a Mikszáth leszármazottaké. Ennek ellenére érdemes ellátogatni Horpácsra, hiszen a ház az ország egyetlen Mikszáth emlékhelye. A kúria elé került egy remek szobor is, aminek láttán az élénk fantáziájú látogató akár azt is hiheti, hogy a konyhában tálalásra kész az ízes, vendégváró palócleves, kevés krumplival, sok zöldbabbal, tejföllel ahogy azt a Kálmán úr szerette.

(fotók: Bohanek Miklós - Szabad Föld (Nyugodj békében drága Miki!) - nool.hu Hűvösi Csaba NMH)