A mindig és mindenkire fogadó britek egy lyukas garast sem tettek volna az orosz "vademberre" az operaénekesek egyik legrangosabb megmérettetésén, a BBC Cardiff énekversenyén. Az abszolút befutó akkor - 1989-ben - Bryn Terfel volt. Az orosz "vadembert", akire senki nem fogadott volna Dmitrij Alekszandrovics Hvorosztovszkijnak hívták. 

Gyima,  ahogy a szerettei becézték nagyon messziről érkezett a brit fővárosba. Nem csupán földrajzi értelemben, hiszen a szülőhelye a szibériai Krasznojarszk is nagyon messze volt a londoni operaszínpadtól - inkább kulturáltságában és életvitelében volt távol a nyugati arisztokrácia világától. Legalábbis ezt hitte mindenki, akit érdekelt az esemény.

Nem is hitték rosszul. A fiút a nagyanyja nevelte fel, egyedül. Mi sem volt kiszámíthatóbb, mint hogy az apa nélküli kamaszfiú bandákhoz csapódik majd, vodkázik, verekszik... egészen addig, amíg egy jó énektanár fülön nem fogja és énekelni tanítja. Nem volt kárba veszett a lelkes tanár fáradozása, hiszen annak a fiúnak olyan hangja volt, hogy elhallatszott egészen az orosz fővárosig, Moszkváig is. Még a kommunista hatalom "szájából" is kiénekelte a sajtot, ami akkor egy franciaországi utazást jelentett, egy énekversenyre. Ahova elengedték, még ha KGB ügynökök kíséretében is... Mivel azt megnyerte, mehetett Londonba is.

Ahol senki nem bízott benne és a győzelmében. Csak egy valaki hitt, Ő, saját maga.

Mit ad Isten: NYERT!!!!!

Jött, kihúzta magát és énekelt... úgy, hogy attól a legkényesebb ízlésű opera rajongónak is elállt a lélegzete...

Hallga csak... valahogy így...

 Nemcsak hogy nyert, villámgyorsan sztár is lett belőle. A People magazin beválasztotta a világ legszebb ötven embere közé, pedig zűrös magánélet volt mögötte. De nemcsak a hangja volt lélegzetelállító, hanem a megjelenése, a lazasága, a nagy orosz szíve is... Ki tudott volna ennek ellenállni?

Nem volt titok a rajongók előtt, hogy pályája kezdetén bizony, alkoholból merített bátorságot magának a színpadi fellépések sikeréhez, amitől kötözködővé, fékezhetetlenné vált. De az igazi botrány nem is a mérhetetlen vodka ivásból lett, hanem az őrült nagy szerelmet besározó csalódásból... Első felesége egy balett táncosnő volt, aki megtette az elképzelhetetlent: megcsalta a minden nő által irigyelt férjét. Ráadásul úgy, hogy a férje rajta is kapta a csaláson! A művész tehetetlen dühében össze-vissza verte a feleségét és a vetélytársát is... A brutalitás kis híján derékba törte a karrierjét, mert ezt még a sok minden felett szemet hunyó orosz valóság sem nézte el neki...

A közvélemény nehezen, az asszony könnyen bocsátotta meg neki a durvaságot. Követte férjét Londonba, ahol még iker gyermekeket is szült neki. De a közös életük ott sem ígért túl sok jót - külön váltak útjaik, igaz az asszonyka jelentős tartásdíjjal és Gyima pazar londoni házával lépett ki a kapcsolatból.

Az énekest akkor csak az opera világa és a közönsége tartotta életben...

...egészen addig, amíg a sors össze nem hozta második feleségével, Florence Illivel, aki szintén operaénekes volt.

Az asszony odaadóan imádta férjét, a kedvéért megtanult oroszul, eredetiben olvasta a nagy orosz klasszikusokat. A férje pedig a kedvéért letette az italos poharat, s együtt járták a világot, hiszen Gyima nemcsak az operairodalom nagy szerepeit énekelte végig, hanem a világ nagy opera színpadait is. Gyönyörű párost alkottak...

Sokkolta a zenei világot, mikor 2015-ben hivatalosan is bejelentették, Dmitrij Hvorotovszkijnál operálhatatlan agydaganatot diagnosztizáltak.

Hihetetlen erővel, méltósággal viselte a betegségét. Még utolsó erejével is színpadra állt... Bár a 2017-es new york-i Metropoliten opera gálára nem hívták már meg, de ő hívatlanul is megjelent. Ki merte volna megállítani mikor imbolyogva indult a színpadra... Soványan, megtörten, reszketve - de hibátlanul énekelte végig az áriát... Nem lett botrány. A közönség óriási ovációval, fehér rózsákkal köszöntötte...

Ez volt az utolsó fellépése. 2017 november 22-én a fantasztikus bariton örökre elhallgatott...

A pályatárs, a kezdetekor legyőzött Bryn Terfel ezt írta búcsúzóul a Twitteren:

"Nyugodjon békében az operák királya!

Mindannyiunkat inspirált, hogy kössük fel a gatyánkat... Bolondos, tehetséges, gondoskodó, nagyszerű ember volt..."

Dmitrij Hvorosztovszkij 2022. október 16-án töltötte volna be 60. életévét, ha még velünk lenne, de sajnos már öt esztendeje, 2017. november 22. óta nincs velünk, az égi kórusban énekel...

Korán ment el, pedig hallgattuk volna még sokkal tovább is, egészen a világ béke "kitöréséig"... de még azon túl is, akár az örökkévalóságig...

 R.I.P.

Dmitrij Hvorosztovszkij  (Krasznojarszk, 1962. október 16. - London, 2017. november 22.)

(Szerző: Mikulás Anna)

  (fotók: pinterest, pixabay, vesti.ru)

( videók: Metropoliten Opera és Music Video Vault feltöltése)  

Az Eximbank, mint a legnagyobb hitelező nem fogadta el a Tungsram adósságrendezési ajánlatát, így sikertelen lett a cég csődeljárási tárgyalása, a cég felszámolás alá kerül - közölte a sajtó képviselőivel Mehlhoffer Tamás PR és kommunikációs igazgató. A fejleményekről, 2022. november 8-án részletes közleményt adnak ki. (rtl.hu)

Pár éve még csak a Tungit, a kedves strandot siratták az újpestiek. Azt a strandot, amit a hajdani Egyesült Izzó alapítója, megálmodója, világszínvonalú céggé fejlesztője  Aschner Lipót, jóléti sportlétesítményként hozott létre. Ráadásul úgy, hogy villamos vonalat is építtetett ki az újpesti Városházától a Megyeri csárdáig, a strand kapujáig, saját költségén, azért, hogy minden újpesti könnyedén eljuthasson oda. Oda, ahol verseny- és gyerek medence, park és a csónakházban kétszáz csónak várta a pihenni vágyókat. 

Aschner Lipótról, a legendás vezérigazgatóról így emlékezett meg Újpest honlapján Réti János:

Tudni tudjuk – természetesen korosztályoktól, generációktól függő szinten és intenzitással –, de olyan túlságosan nem hangsúlyozzuk, hogy Aschner Lipót nélkül Újpest nem az lenne ma, mint ami, mint amilyenné vált a 20. században.
Mert bizony, ha a zseniális érzékű kapitalista nem vásároltat 13 500 négyszögöl telket a Váci úton 1900. január 28-án Károlyi Sándor gróftól az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt. részére, új gyár építésének céljából, akkor tovább éldegélt volna a város bőr- és textilgyáraival, tiszteletre méltó asztalosműhelyeivel. De hol lett volna akkor az elektronika?
Mert az Izzó, a Tungsram – a nevet a tungsten és a wolfram szavak „összeházasításával” Aschner találta ki – jött, látott és győzött.
Új, valódi 20. századi ipart telepített Újpestre, minden újra nyitott szakembergárdával és munkájukra büszke dolgozókkal, akikből családi generációk sora nőtt ki az évtizedek alatt.
A titok az volt, hogy Aschner nemcsak új technikát, hanem új szemléletet is meghonosított a környezetében, amelyet leginkább saját legendás szólásainak egyikével lehetne összefoglalni: „Nagy dolgokat csak elégedett emberekkel lehet csinálni.”
Ezt a hitvallását szolgálták a gyár általa épített létesítményei: a sportcsarnok, a stadion, a vízisport-telep és mindenekfelett a strand. Hogy az alkalmazottak, kutatók, műszakiak, tisztviselők, munkások szívesen járjanak az Izzóba, dolgozzanak a gyárban.
Ez a szemlélet meg is hozta az eredményt: az Izzó, a Tungsram hamarosan nemzetközi, mi több, világhírű lett. Köszönhetően nagyrészt kutatási eredményeinek, műszaki színvonalának és munkahelyi közösségének.
Aschner Lipót különös szenvedéllyel rajongott a sporttért. Hatalmas összegeket áldozott az UTE, az Újpesti Torna Egylet támogatására, különösen a vívó- és teniszsportban. Talán ennek lett a következménye, hogy 1925-ben az UTE elnökévé választották. A gyár újpesti dolgozói közül sokan sportoltak az egyesület szakosztályaiban. A legtehetségesebb sportolókat a gyár munkahelyhez is juttatta.
A Károlyi családtól 1938-ban megvásárolt területen, a Megyeri csárda mellett épült meg a Tungsram vízisport-telep strandfürdővel, sportuszodával, gyermekmedencével és kétszáz csónak befogadására alkalmas csónakházzal.
Évente több mint százezren látogatták a Tungsram-telepet. A statisztikák szerint leglátogatottabb napja 1943. augusztus 1-jén volt, amikor 12 152-en keresték fel.
Szemben, a békásmegyeri Duna-parton 1929-ben megvásárolt a gyár 12 hold területet, ahol 1942-től fokozatosan épült ki a Tungsram-üdülőtelep víkendházakkal, villanyvilágítású sátorhelyekkel.
E jóléti intézményeket az „izzósok” térítésmentesen használhatták, sőt, ingyenes kompjárat működött részükre a dunai átkeléshez."  

A rendszerváltást követően az első multinacionális cég volt a magyar vállaltok közül, amit nem kisebb óriás, mint a világ ma leggazdagabb nagyvállalata a General Electric.vásárolt meg. Furcsa csavar a történetben, hogy ez ugyanaz az amerikai General Electric, ami a fényforrás gyártás kezdetén licenc jogokat vásárolt és szakmai tanácsadást az újpesti Egyesült Izzótól. Ehhez maga Aschner Lipót és az általa kiválasztott mérnökből és szakemberekből álló csapat utazott az Egyesült Államokba tapasztalat átadásra, az 1920-as években. 

Az Egyesült Izzó, a Tungsram nemcsak egy vállalat volt a város szélén. Etalon volt a gazdaságban. A GYÁR, ahol generációk nőttek fel, apák, fiúk, unokák oly módon, hogy megbecsülték őket, munkásként, mérnökként, takarítóként is. Ja, és a lányok, asszonyok, akik a gyártósorokon dolgoztak! Első képviselői voltak a nők felemelkedésének! Bár nagyon keményen meg kellett dolgozniuk érte, de cserébe a saját keresettel függetlenséget, önállóságot nyertek. Emelt fejjel, büszkén jártak be a gyárba. Tehették is, az Izzóban dolgozni rang volt, jó volt.   

Bár Aschner Lipót munkássága méltatlanul végződött 1952-ben bekövetkezett halálakor, de némi vigasz talán az hogy az általa létrehozott vállalat a szocializmus ideje alatt is eredményesen működött. A Tungsram tényező volt a világpiacon, nem véletlen, hogy a General Electric felvásárolta. Az azt követő időszakban már nem volt olyan sikeres a cég, általunk nem ismerhető, csak sejthető okokból a kelet-európai blokkot inkább altatta a cég, minthogy fejlesztette volna. El is sorvadt szépen, csendesen a lassan, de biztosan örlő évek alatt.

Igen, a strand enyészetén már jól látszott a jövő... de amikor a General Electric eladta a vállalatot felvillant egy újabb reménysugár a régi fényből. Jörg Bauert, az új tulajdonost szinte megváltóként várta a gyár és Újpest közössége... (Jó magam ITT írtam erről és a vizisporttelep kálváriájáról) 

Aztán rossz hírek jöttek. Először, hogy akkumulátor gyártásra kívánnak átállni, ami az egyik legkörnyezet szennyezőbb tevékenysége a nagyiparnak. Majd hitelek, csődvédelem kérése, miközben a nyilvánosság kizárásával eladták az ikonikus strand igen értékes területét, ki tudja kinek, ki tudja mennyiért, ki tudja milyen célra.

Százhuszonkét év fénye, dicsősége után most végleg bezárja kapuit a Tungsram, az Egyesült Izzó...

Nem túlzás azt mondani, gyászol Újpest, hiszen ezeregy szálon kötődtek az ott élő emberek, családok a céghez.

Magam is éveket dolgoztam ott, édesapám okos, becsületes munkásemberként, szerszámkészítőként onnan jött nyugdíjba. Fájó szívvel, mert a Tungsram férfikarában is énekelt...

Apa, most nemcsak neked üzenek ott fent, hanem minden éginek, akinek élete, halála volt a Tungsram:

"Látjátok a strandot sirattuk, most a gyárért zokogunk... Csak egy vigasztal minket, hogy neked, nektek ezt a búcsút nem kellett megérnetek!"

..."

Hihetetlen ugye? Pedig ez a méltóságos szépség is nyúl, még akkor is ha első ránézésre oroszlánkölyöknek tűnik is...

Istenem, hát van ilyen... előfordul hogy édesmama éppen egy oroszlánba szeret bele. Ráadásul az oroszlán is ugyanazt érezte éssss! - nem ette meg... Eredmény: ez a nyuszi lett... Az ilyen románcot nem mindenki ítéli el! Sőt! A nyúlimádó tenyésztők még talán örülnek is neki! Adnak neki egy hangzatos fajtanevet, mondjuk: Sivatagvörös bozontos, Pampák sörényese satöbbi.. Így már lehet vele büszkélkedni ország-világ előtt...  Mi meg egyszerű halandók még csak nem is csodálkozunk, hiszen ebben a mai világban bármi megtörténhet - meg az ellenkezője is... még akkor is, ha mi arra a kis hófehér, pirosszemű nyuszira emlékszünk gyerekkorunkból, amit a Nagyitól vagy a Papától kaptunk ajándékba...

Mennyire örültünk, mennyire szerettük, dajkálgattuk, cirógattuk, simiztük később húztuk, vontuk, cipeltük - majd gyorsan elfeledtük.

Kaptam én is Húsvétra kisnyulat. Nem volt teljesen fehér, a szeme sem volt piros, de nyúl volt a javából! Ezért nevet is kapott, Jancsi (janika) lett a drágám és ez a név került a fejfájára is, mikor elköltözött az örök vadászmezőkre, tizenegy évesen, ami a nyulaknál már igazán matuzsálemi kornak számít. Neki szerencséje volt, mert a Papa nagyon megszerette, s megengedte, hogy szabadon kóricáljon a kertben. Hálából Jancsi (janika) amellett, hogy ő lett a kis pilisi falu nyúlbőrbe bújt "bikája" - feleségei segítségével (mert több is volt neki, egyszerre három is) bőséges szaporulattal áldotta meg a nagyszüleimet. Ők időről időre leadták a süldő nyulakat az akkor még működő begyűjtő helyen - így egészítve ki a nyugdíjukat.

Jancsinak (janikának) híre volt a faluban. Nemcsak azért, mert kiváló tulajdonságokkal rendelkező utódokat nemzett, hanem azért is, mert a sokat látott falusiak közül sem emlékezett még senki arra, hogy egy nyúl (EGY NYÚL!) átvegye a házőrző kutya szerepét is a portán. Már pedig Jancsi (janika) nálunk átvette! Nem jöhetett úgy be senki a kiskapun, hogy a bak nyúl ne termett volna előtte. Két lébon ágaskodva, magasba tartott fejjel, fülekkel olyan vészjóslóan nézett ki, hogy megállásra késztetett minden betérőt...Sőt! Ha valaki megpróbált elosonni mellette még morgott is... De a Papának a tenyeréből evett, ölébe bújt akár egy macska, s ha elkiáltotta magát, hogy: Jancsi! - úgy futott hozzá, mint egy kutya... Mi tagadás, színes egyéniség volt, (nyúl létére).....

Többen vannak ilyenek a nyulak között. Nem véletlen, hogy a házi kedvencek sorában, mint kutya, macska - a világranglista harmadik, dobogós helyen áll a nyúl... Sokan lakásban is tartják, van aki képes különböző trükkökre is megtanítani...

A Papa nem tanitgatta Jancsit (janikát) egyszerűen csak szerette. Sokszor csak ennyi kell a boldogsághoz. Ahhoz viszont, hogy minden Húsvétkor eszembe jusson a történet és a régi ünnepek boldogsága a nagyszüleimmel sokkal több kellett - egy egész élet becsülete, szeretete.

(A Papáról, a nagyszüleimről ITT (kattints) írtam.) 

(fotók: pixabay, saját)

 Jeles évfordulót ünnepelnek az irodalom kedvelői a napokban - Mikszáth Kálmán születésének 175. évfordulóját. Kiemelkedő írói munkásságáról, életéről átfogó megemlékezések születnek. Nem csoda, hiszen az írót még az amerikai elnök, Theodore Roosvelt is meglátogatta, mert annyira megtetszett neki a Szent Péter esernyője című regénye - tudhatjuk meg Sereg András Indexen megjelent kitűnő írásából.

Mikszáth páratlan irodalmi örökséget hagyott ránk, s tisztes vagyont - ezzel a gondtalan élet reményét a családjára. A horpácsi Szontágh ház közelében, nagyobbik, építész fia, Kálmán tervezte és építette a kastélyszerű kúriát, amihez jelentős földbirtok is társult. A II. világháború viszontagságai elöl a teljes Mikszáth család a horpácsi birtokon telepedett le. A családi örökséggel azonban az idők során akadtak bajok. Jómagam, éppen 25 éve, Mikszáth Kálmán születésének 150. évfordulóján találtam szembe magam az író örökségének visszásságaival. 

Kíváncsian kutatom a férfi vonásait. Keresem a hasonlóságot a két Kálmán között. Az „igazi” testes volt, bajszos, titok­zatos, kezében hosszú szárú pipával,mintha annak füstje mögé akarta volna rejteni átható tekintetét. Akivel egy asz­talnál ülök, magas, inas, szemüveges,cseppet sem titokzatos. Első ránézésre ez a Kálmán egyáltalán nem az a Kálmán. A pipázó, anekdotázgató férfi, akit már csak képekről, műveiből ismerhetünk, az író,Mikszáth Kálmán. A másik, itt velem szemben, bár Mikszáth Kálmánnak hív­ják, nem író, hanem taxisofőr Budapes­ten. Ahogy mesél, abban már van némi hasonlóság, ami nem is csoda, hiszen ő, Mikszáth Kálmán dédunokája.

- Jó dolog Mikszáth Kálmánnak lenni?

Megrázza a fejét.

- Sokáig hasznom csak annyi volt be­lőle, hogy az iskolában, amikor Mikszáthról tanultunk, azt mondta a tanár­nőm: ebből téged nem kérdezlek, ezt te a könyveknél is jobban tudhatod. Az írás­készséget sajnos nem örököltem a déd­apámtól, az érdeklődésem mindig mű­szaki jellegű volt. Mikszáth Kálmán, a dédapám, mégsem ezzel a névvel anya­könyveztek, amikor megszülettem.

- Hanem?

- Édesanyám, Edit volt Mikszáth lány. Apám után az én nevem Cseney lett. De mivel a családban nem volt raj­tam kívül fiú leszármazott, aki továbbvitte volna a nevet, anyám kérvényezte ,hogy az ő gyermekei használhassák a Mikszáth nevet. Tizenegy éves voltam,amikor megkaptuk a Belügyminisztéri­umtól a névhasználati engedélyt. Úgy vél­te a család, ha már mindenünket elvették,legalább a név maradjon meg nekünk.

- Szegények voltak?

- Igen. Horpácson, a Mikszáth-kúriában élt a család, amikor én megszülettem,1947-ben. Abban az épületben laktunk,amit még Szontágh Pál építtetett, ezt vette meg a dédapám. A másik házban, amit már a dédapám építtetett, Lívia nagynéném, ifjabb Mikszáth Kálmánná élt. Mi úgy hívtuk, kastély. Ennek terveit Mik­száth elsőszülött fia, Kálmán készítette.Négyéves voltam, mikor eljöttünk, s negyvennégy, amikor valósággá vált a re­mény, hogy visszakerülhetünk.

- Miért kellett eljönniük?

- A kor szellemének megfelelően a Mikszáth családot is kitelepítették mint osztályidegeneket. Pesten kaptunk hatan egy kétszobás lakást. Apám a háború előtt katonatiszt volt, s bár kimaradt mindenből, mert Szálasi színre lépése­kor betegszabadságra jött, mégis alig ka­pott munkát. Végül útburkolóként dol­gozott. Ebből tartotta el a három gyere­ket, mert született két húgom is.

- Kéziratok, bútorok, könyvek, hasz­nálati tárgyak azért maradtak a család­nak?

- Semmi. Egy papírfecni, egy sámli sem. Még Horpácson éltünk, amikor 1950-ben jött egy teherautó, két bőrka­bátos emberrel. Csak annyit mondtak:Pakolni! Vitték a cuccot számolatlanul.Könyveket, kéziratokat, bútorokat,szobrokat, festményeket. A Pénzügymi­nisztérium pincéjébe öntötték be az egészet. Mikor jött az ősz, a gondnok látta,hogy nem fér be a sok kacattól a téli tüze­lő. Odarendelt néhány embert, hogy ta­karítsanak ki. Úgy kerülte el a kukát a megmaradt holmi, hogy az egyik rako­dó, irodalomszerető ember lévén, felhív­ta a Tudományos Akadémiát, hogy vala­miféle kéziratokra akadt. De akkor a ten­gernyi irományból már csak oldalfoszlá­nyok maradtak. Hogy a festmények, a szobrok hova lettek, fogalmunk sincs.Volt köztük jó néhány Benczúr-kép,köztük a Mikszáth-portré. Szerencsére a márvány mellszobra előkerült, most a Tudományos Akadémia auláját díszíti.

- Úgy hírlik, igényt tartanak a hor­pácsi kúriára.

- Amikor életbe lépett a kárpótlásitörvény, jelentkeztünk Salgótarjánban, a megyei önkormányzat jegyzőjénél,hogy mi vagyunk az élő Mikszáth utó­dok, az épület örökösei. Mint ilyenek­nek, elővásárlási jogunk van rá, és megkérdeztük a hivatalt, hogy mi az el­képzelésük vele. Akkor azt mondták ,hogy e pillanatban még semmi, de ha majd lesz, értesítenek. Mi vártunk türe­lemmel, de papír nem jött. Viszont igaz,ami igaz, díszvendégként minden ün­nepségre meghívtak minket. Az egyik ünnepségen hallottuk az önkormányzat akkori képviselőjétől, hogy a Szontágh-házat eladták tízmillió forintért. Ebből tatarozzák a másik épületet. Állítólag egy Nyugatra szakadt hazánkfia vette meg, aki művesekezelő állomást akart ott létesíteni. Az üzlet nem köttetett meg, hogy mi okból, nem tudom. Akkor felajánlottuk a húgommal, hogy kárpót­lási jegyért visszavásároljuk a saját örökségünket. Az árát borsosnak tartot­tuk, hiszen mi az egész komplexumért összesen 143 ezer forint kárpótlást kap­tunk. Van némi különbség a két ár kö­zött, nem? Akkor kinevettek, hogy ők nem tudnak a kárpótlási jeggyel mit kez­deni. Az önkormányzati választások után új vezetés került a megye élére. Pá­lyázattal akarják értékesíteni a két épü­letet. Mi is pályáztunk minden egyes al­kalommal, de még választ sem kaptunk.Kertek alatti kósza híreket hallottunk a faluban, hogy sokan voltak már tárgyal­ni a házról. Volt, aki autóbontót, roncste­lepet akart belőle csinálni, más gyógy­szercsomagolót, megint más fehérne­mű-varrodát, vagyis bugyigyárat. Nem lett egyikből sem semmi. Gondolom azért, mert nem írták bele, hogy évek óta üres, az állaga leromlott...

- A rendbehozatal a másik tízmillió...

- Nem tíz, hatvan! Arról sem szólt a pályázat, hogy mind a két épület műem­lék, a park természetvédelmi terület.Ezeket a szempontokat is figyelembe kell venni a helyreállításnál...

- Önök mindezek ellenére visszaakarják kapni?

- Igen. Két szobát meghagynánk mú­zeumnak, eddig is így volt, az épület töb­bi részében öregek otthonát alakítanánk ki. Keresnénk hozzá partnerként egy kül­földi befektetőt. Az együttműködéshez azonban a tulajdonjogot kellene tisztázni.

- Akkor leköltöznének?

- Negyvenhat éve élek Budapesten, ide köt a család, a munka. Kezdő "földbir­tokosként" a gazdálkodást is amolyan műkedvelő szinten űzöm. Csak azt sze­retném, ha a családunk háza méltón őrizné dédapám emlékét.­

- Mikszáth szorosan kötődött Nógrádhoz. Természetes, hogy a megye őrizni kí­vánja emlékét - mondja dr. Barta László megyei főjegyző. - A horpácsi kúriát an­nál is inkább, mivel a szülőházát lebontot­ták Szklabonyán. A megye azért ragasz­kodik a tulajdonjoghoz, mert úgy érezzük, így van igazán biztosítva az, hogy a ház múzeumként is működjön, sőt, hogy egyáltalán megmaradjon. A ház körül fo­lyó hercehurcának pedig véleményem szerint az eleje is, a vége is a pénzről szól.Az örökösök szeretnék visszakapni, de nem tízmillióért, ami nem sok az egész komplexumért, hanem az érte kapott 143ezer forintnyi kárpótlási jegy arányában.Valóban írtunk ki pályázatot az elidegení­tésre, de azokat az ajánlatokat, amelyek méltatlanok a ház jellegéhez, elutasítot­tuk. Most már azonban főleg bérbeadás­ban gondolkodunk. A pályáztatás során nem találkoztunk a Mikszáth család aján­lataival. Pert viszont indítottak már a há­zért, ami azért szűnt meg, mert a felperes a bíróság által kért hiánypótlásokat nem teljesítette. Remélem, mindannyiunk el­sődleges célja az, hogy a Mikszáth-házat megőrizzük, hiszen nemzeti értékeink egyik impozáns darabja, s szót tudunk ér­teni ez ügyben egymással. Az önkor­mányzat legszívesebben művészeti alko­tóházként vagy idős művészek, írók, köl­tők, festők otthonaként működtetné. De ahhoz, hogy újra teljes egészében üzemel­tetni tudjuk, legalább harmincmillió fo­rint kellene. Kormányzati támogatás kel­lene, vagy egy tőkeerős bérlő, mert a me­gye pillanatnyilag olyan nehéz helyzetben van, hogy nemcsak a helyreállítást nem tudja vállalni, de az intézmény nonprofit üzemeltetését sem. A Mikszáth-ház csak úgy működhetne önmagához méltón, ha a saját fenntartási költségeit ki tudná ter­melni valamilyen módon.

Nem véletlenül lett a falu neve Horpács. Két domb közti horpaszban nyúlik el az utcányi falucska. Hegyen, völgyön, erdőségen, vékonyka utakon kell áthaladnia az utazónak, hogy meg­érkezzen a gyönyörűség földjére.

- Lehet, hogy utcányinak néz ki a mikis falunk, de nem az. Öt utcánk is van —mondja vidáman a lokálpatrióták büsz­keségével Dóra, Repiczky Ferencné pol­gármesterasszony. - Különben is, sze­rintünk Horpács a világ közepe. Nem vé­letlen, hogy itt élt és alkotott jó néhány évig Mikszáth Kálmán és itt pihent meg Szontágh Pál is.

Dóra asszony beavatottként meséli,hogy Mikszáth ugyan éles szemű, éleseszű ember volt, nagyon figyelt a mások dolgaira, de a sajátja nem igazán érde­kelte. A család ügyeit felesége, Mauks Ilona és a sógornője, Mauks Kornélia in­tézte.  Ők választották ki Szontágh Pál házát Horpácson, ezen a szelíd, szép vidéken, közel az író szülőfalujához,Szklabonyához. A két asszony virágzó gazdaságot teremtett itt. Almási-pusztán építtettek egy szeszgyárat. A földbe krumplit, kukoricát vetettek, mert az itt is megterem. Az erdő fáját eladták a bú­torgyárnak, a nyesedékkel meg a szesz­gyár kazánját fűtötték. A szeszt eladták az államnak. A gyártás során keletkezett melasszal szarvasmarhát hizlaltak. Volt hús, tej, innivaló, arról már nem is be­szélve, hogy szinte az egész falunak tud­tak munkát adni. Ügyesek voltak a Mik­száth család asszonyai. Szerették őket a faluban. Ezért is igyekeznek ápolni az író emlékét. Mikszáth Kiadó van a köz­ségben, elsősorban Mikszáth műveinek kiadásán munkálkodik. A gyerekek gon­dozzák a Mikszáth család sírját a temp­lomkertben. A polgármester asszony nem titkolja, hogy a Mikszáth-hagyományok ápolásán túl célja, hogy annak a maroknyi embernek, aki Horpácson él (208 fő lakik a községben), elősegítse boldogulását. Most, a Mikszáth-év kap­csán a hajdani iskolaépületet Mikszáth-fogadóvá alakították át, hogy a hozzájuk érkezőket el tudják szállásolni. Később erőteljesebben be kívánnak kapcsolódni a falusi turizmusba. Dóra asszony azt re­méli, hogy akik eljönnek, éppúgy bele­szeretnek ebbe a vidékbe, mint ahogy annak idején Mikszáth Kálmán.
A házról, a múzeumról annyit mond,bizony, pénz nincs a fenntartására, így hát valami jövedelmező működtetésben gondolkodhatnak csak a megyénél, ha nem akarják, hogy teljesen lepusztuljon.Ők vigyáznak az épületre, hogy ne hord­ják szét illetéktelenek, többet nem tudnak és nem is tehetnek, mert nem az övék.
A kúria, mi tagadás, siralmas látványt nyújt. A két épület lassan, csendesen ad­ja át magát az enyészetnek. A múzeum zárva, mert a bútorok Szécsényben időz­nek. Októberben, Kálmán napra érkez­nek vissza, akkor lesz a nagy ünnepség, az író születésének 150. évfordulójára. Az ablakon belesve szerte szét szerszámokat, üres sörösdobozokat, rongyokat, piszkot, mocskot láthatunk a Mikszáth-ereklyék helyett.

Délelőtt van, dologidő. A falu kihalt,csak egy idős asszony ballag valamerre az úton. Kérdem, emlékszik-e a Mikszáth családra? Nemigen, olyan régen elmentek - mondja Juliska néni. Az arcukat fel nem tudná idézni, még akkor sem, ha fizetné­nek érte. Arra, hogy mi lenne jó a falunak,ha az örökösök jönnének vissza vagy va­lami üzem lenne a házban, megrántja a vállát. - Megmondom az őszintét, nemigen törődik azzal a kastéllyal senki. Az örökösök is meg a megyeiek is csak ünnepelgetni jönnek ide hébe-hóba, ilyen évfordulót meg amolyant.
Különben ő, mármint Juliska néni, jól megvan. Végre itt a jó idő. Nem kell fűte­ni, nyílnak a virágok, zöldellnek a fák. A világ egyéb bajait meg majdcsak elrende­zi valaki.

(Mikulás Anna - Szabad Föld, 1997. június 18.)

                                                                         ***

Arról, hogy azóta mi történt, nem sokat tudok. Huszonöt év nagyon sok idő. Több, mint egy emberöltő. Egy biztos a horpácsi Mikszáth ház megvan, látogatható. Két szobájában a még megmaradt és később összeszedett bútorok, ereklyék láthatók. Megtekinthetők (igaz csak messziről) Mikszáth fái, amit az ország különböző részeiből küldtek neki még csemeteként a rajongói. A park magánterület, nem bejárható. Hogy kinek a tulajdona? Hm. Nem a Mikszáth leszármazottaké. Ennek ellenére érdemes ellátogatni Horpácsra, hiszen a ház az ország egyetlen Mikszáth emlékhelye. A kúria elé került egy remek szobor is, aminek láttán az élénk fantáziájú látogató akár azt is hiheti, hogy a konyhában tálalásra kész az ízes, vendégváró palócleves, kevés krumplival, sok zöldbabbal, tejföllel ahogy azt a Kálmán úr szerette.

(fotók: Bohanek Miklós - Szabad Föld (Nyugodj békében drága Miki!) - nool.hu Hűvösi Csaba NMH)

Napokban töltötte volna be 67. életévét Fenyő János üzletember (1954. április 19 - 1998. február 11), a rendszerváltást követő évek híres-hírhedt - tragikus sorsú vállalkozója, akit akkor és azóta is a legsikeresebb média vállalkozóként tartanak számon. Nem véletlenül hívták médiacézárnak (is).

Az elmúlt években, húsz évvel a halála után újra Fenyő János uralta a médiát…

Szinte naponta jelentek meg róla újabb és újabb történetek, életéről, erényeiről, hibáiról, kapcsolatairól, üzleti összefonódásairól, trükkjeiről, munkásságáról… Valószínűleg, míg élt maga is azt szerette volna ha húsz, száz (sőt!) ezer évvel a halála után is emlékezik rá a világ… Bár az egészen biztos, hogy a legizzasztóbb rémálmaiban sem így képzelte el az örökkévalóságot…. 

 Mostanára gyűlt össze ugyanis, annyi bizonyíték a nyomozásban, minek alapján a nyomozó hatóságok alaposan gyanúsíthatják gyilkosságra való felbujtással, Gyárfás Tamás ismert üzletembert, média vállalkozót, az úszó szövetség évtizedeken át eredményes első emberét..

 Nem kell szépítenünk a történetet. 

 Halála az volt, aminek látszott, aminek szánták. Brutális kivégzés, a pénzvilág üzenete a renitenseknek…  

Annak a kíméletlen világnak az üzenete, ahol nincs helye az érzelmeknek, az érzelgősségnek (főleg!), ahol nem ismerik, nem akarják ismerni azt a régi mondást, hogy a halál nem annak fáj igazán, aki elmegy örökre, hanem annak, aki itt marad… a miértekkel, az elviselhetetlen ürességgel, a tapintható csenddel….

Aki meghúzta a ravaszt pontosan tudta, hogy ki, kik gyászolják majd Fenyő Jánost. Tudta az is, aki a megbízást adta, hiszen feltérképezték minden percét, szinte minden mozdulatát…

Tudták, hogy egy törékeny, fiatal nőnek kell majd szembenéznie a történtekkel, rá vár majd egyszer a legyőzhetetlen feladat, hogy beszéljen róla a gyermekeinek - kislányának és kisfiának, aki akkor még éppen csak útban volt erre világra… Talán csak azt nem tudták, hogy az áldozat éppen aznap hallja meg, hogy születendő gyermeke kisfiú lesz… Soha nem láthatta meg a fiát… Ami a legtragikusabb: a fia sem ölelhette meg őt – már soha … 

Ki volt az az asszony, akinek szembe kellett néznie a sors kíméletlenségével?

A múlt század ’70-es, ’80-as éveinek egyik legkeresettebb fotómodellje, manökenje volt. Egyszerű emberek, egyszerű kislánya, aki műszerésznek tanult, miközben arról álmodozott, mint minden tizenéves csitri: híres lesz, színpadok kifutók sztárja.. 

 Gazdag és gondtalan… 

Sokáig úgy tűnt, neki, megvalósul minden álma… Különösen azután, hogy felvették az Állami Artistaképző Intézet manökenképző kurzusára, ahova akkoriban (is) csak nagyon kevesen kerülhettek be. A régi fotókat elnézve, nemcsak kizárólag a szépségének köszönhette a karrierjét. Megvolt a képessége arra is, hogyan, milyen eszközökkel tűnjön ki a tömegből, hogyan hívja fel magára a figyelmet. Nem fodorban-bodorban, jól szabott ruhában, decens kiskosztümben jelent meg. A lehető legegyszerűbben öltözött: farmer, póló. DE! Ez a póló feszes, testhez simuló volt, engedte láttatni, hogy nem visel melltartót…Így minden divatos csodánál jobban vonzotta a férfiak tekintetét – a vizsgáztatókét is…  

Útja innen már egyenesen vitte, repítette álmai felé. Keresett modell lett. Szinte minden képes újság lapjain találkozhattunk a fotójával.

Fenyő János ekkor már ismert, elismert fotós volt, a legjobbak legjobbja. ( Kiemelkedő tehetség volt. A rendszerváltás után az addig piacvezető hetilap, a Nők Lapja politikusok irányítása alá került. Át- és túlpolitizálták, amit az olvasók azzal “honoráltak”, hogy visszavonták az előfizetéseiket. Az addig egymilliós előfizetői táborral büszkélkedő lap, röpke két év alatt 100 ezres olvasói táborra zsugorodott. Fenyő János megvette, megcsinálta. Világszínvonalú női magazint varázsolt belőle. Visszarántotta az enyészetből a szakszervezetek elengedett lapját a Népszavát is...) Akkoriban már a Fabulon márkanevű kozmetikumok kampányfotósa. Egyik leghíresebb képe máig a fotós iskolák egyik etalonja.

Ez volt az:

Mi sem természetesebb, hogy a két ember – a fotós és a manöken – egy divatbemutatón találkozzon

Valószínűleg szerelem volt első látásra, mert az OKISZ Labor (az akkori divatvilág központi alkotó műhelye) egyik divatbemutatója után, Fenyő János valósággal berobbant az Ez a Divat szerkesztőségébe a Juditról készült fotókkal. Hiába múlt el a lapzárta, a kép mellé írt szövegből kiderül, mindenképpen, minél gyorsabban láttatni akarta a lányt a világgal – úgy, ahogy csak ő látta…

Megnézte fotós szemmel, megnézte férfi szemmel is….

…a sorsuk összefonódott…

Igaz, összecsiszolódniuk nem sikerült olyan simán, ahogy az a nagykönyvben megvan írva. Első közös fotózásaikon még az derült ki, hogy Judit beképzelt, pökhendi, agresszív hólyagnak tartotta Fenyőt, míg a fotós nyafka, elkényeztetett divatbabának. Nagy csaták, zajos “ereszd el a hajamat” harcok előzték meg a percet, amikor végleg összesimultak (ma már tudjuk) – örökre…

Nem volt igaza Fenyőnek, amikor Juditot nyafkának, elkényeztetettnek tartotta.  Ha valaki, akkor ő, pontosan tudta, hogy a modellek élete nem fenékig tejfel. Kőkeményen meg kell dolgozniuk a sikerért. Nekik professzionálisan kell bánniuk a testükkel, a mozdulataikkal. Ők nem járhatnak, lépegethetnek kedvük szerint. Nekik vonulniuk kell. Ráadásul egy vékonyka kifutón, magas sarkakon, úgy lépni, nehogy elbotoljanak, mert az kész katasztrófa! Ha esnek, éppen a vevő, a pénzes megrendelő ölébe zuhanhatnak… Időben kell kilépniük, összhangban a zenével… Tartásukat, mozdulataikat aszerint kell alakítaniuk, amilyen stílusú ruhát viselnek. Hol sportosan lezserül kell megjelenniük, hol légiesen könnyedén… Mindezt percnyi pontossággal. S akkor még nem beszéltünk az ideális testsúly megőrzéséről… Ez az állandó precíz készültség, feszültség teszi azt – Jane-Marie Smith amerikai pszichológus szerint – hogy a hivatásos modellek a hétköznapi életben elvesztik eredendő nőies bájukat, kecsességüket. Viselkedésük feszessé, poroszossá válik, ami inkább taszítja a férfiakat, mint vonzaná. Nos, ez Kristyán Juditra nem vonatkozott…. Neki sikerült megőriznie önmagát, ezért is választotta társnak éppen őt, az igényes, maximalista Fenyő János. Vidámsága, bája, kecsessége, különlegessége – sugárzott a fotóiról…

Fenyő János nem száguldó motorosként, hanem buldózerként nyomult a magyar gazdaságban. Mindenáron első akart lenni, mindenben. A legek legje… Tarolt a média piacon – tarolt a természetben is. Magyarországon addig soha nem látott villát (mit villát!), valóságos palotát épített fel a budai hegyoldalon, miközben egy fél erdőt vágatott ki, természetvédelmi övezetben. Neki megérte… Csak ki kellett lépnie a teraszra, s azt láthatta, amit valójában el akart érni: lába előtt hevert az egész város…

Ebbe a palotába röptette a szerelmét…

…aki amikor először belépett a kapun, még nem tudta: aranykalitkába került, ahol ő lesz a kismadár…

Fura, hogy a pénz határozott, kíméletlen urai mennyire sérülékenyek, ha az érzelmeik bekavarnak az életükbe. Hirtelen bizonytalanná válnak, sebezhetőnek érzik magukat… Ez az érzés számukra elviselhetetlen, feloldhatatlan. Egyszerűen rendezik, a maguk eszközeivel: lakatot tesznek az érzésre, lakatot a nőre, aki ezt kiváltja belőlük. Téved az, aki azt hiszi, hogy csupán a birtoklási vágy teszi őket féltékennyé – bár mi tagadás, ez is belejátszik… (Érdekes, hogy egy régebbi interjúban, Malek Andrea, Fenyő ellenlábasának, Princz Gábornak, a Postabank hajdani vezérének felesége is arról beszélt, hogy a házasságában a férje meglehetősen szűk mozgásteret hagyott neki…)

Kristyán Judit sem mehetett sehova egyedül, testőrök nélkül, miután Fenyő János társa lett. A barátaival, a külvilággal megszakadt a kapcsolata…. Mindene megvolt – mégis alig maradt valamije, ami a világból fontos. Úszkált a medencében, napozott, nézte a VICO videóit… olykor alkotott, alkotgatott… varrt, kötögetett – amit férje az aktuális lapban közzé is tétetett… Fürge Ujjak, Ez a Divat…

…szívbe markoló az egyik (talán) utolsó közös munkájuk, ami az Ez a Divatban jelent meg. Mintha egy önmagát beteljesítő jóslat fogalmazódott volna meg…

Gazdagság? Boldogság? ...így sikerült...

Fenyő János halála után, több milliárdos vagyonnal, özvegye, Kristyán Judit lett a leggazdagabb és egyben a legszerencsétlenebb asszony Magyarországon.

Hiszen Fenyő János hagyatéka - a sok pénz, a nagy vagyon mellett - mérhetetlen szomorúság, rettenet és könnyek…

Akinek felkeltette érdeklődését a történet, az részletesen megismerheti Fenyő János életét, halálának körülményeit hiteles szakemberek segítségével a Partizán róla készült "A Fenyő-gyilkosság és a médiacézár életútja" című videójából. A videó IDE kattintva is elérhető.

(Köszönet vanonak a Kristyán Juditról gyűjtött képekért! Forrás, itt (katt)

Fenyő János fotója - blikk.hu)

Bodrogi Gyula...

Ááááááá... el sem hiszem, hogy már 87 éves!

Amikor először láttam, pont így nézett ki. Úgy 28 éves lehetett én meg nagyon tini... A moziban találkoztunk. Mit mondjak, azonnal elájultam tőle! Pedig ő még kezdő színész volt, s olyan színész óriások között szerepelt, mint Páger Antal, Várkonyi Zoltán, Szendrő József vagy a felejthetetlen Rajz János... Jó film volt a bendzsós svihák, Tamburás és a hozzá csapódott fiatalok életéről, sorsuk változásáról szóló Hattyúdal.  A film sikeres, a benne elhangzó dal, a Villa Negra románca nagy sláger lett...

Hallga csak... Itt lehet látni a Gyulát, meg hallani is - ő is énekel! Igazi csemege a magyar filmtörténetből:

 Megnéztem vagy tízszer, tizenötször csak a Gyula miatt! Kilógtam a sorból, mert a lányok kedvence a hasonló korú, nagyon jóképű, sármos, elegáns, zengő hangú Sztankay István volt a filmből. Nekem nem. Engem a Gyula vagánysága, humora fogott meg. Azt sugározta a filmvászonról, amilyen valójában is: hétköznapi mégis különleges fickó, olyan akivel jó lehet együtt lenni, együtt élni!

Nem véletlenül választotta társául első felesége, a már akkor befutott fiatal színésznő, Törőcsik Mari! Aki, bár drámai színésznő volt, a Gyulával mégis szívesen táncolt, énekelt, bolondozott. Nem is akármire, a hatvanas évek sok hóbortos tánca a twist, a shake, cha-cha között a legugrálósabbra, legbutuskábbra, a lett kiss-re - fantasztikusan...

Következő találkám a Gyulával színházban volt. Potyajegyet kaptunk valakitől, azért mentünk el az előadásra. Újpesten, ahol én születtem és felnőttem nem volt divat a színházba járás az ott élők között. Nem azért, mert nem lett volna rá igény. Egészen prózai oka volt. Az összes pesti színház a város belvárosában volt, ahonnan az előadás végeztével meglehetősen körülményes volt hazajutni Újpestre, a város szélére. Az egyetlen opció az utolsó villamos volt. Még taxit sem fogadhattunk a késői órán, mert olyan kevés volt belőlük a városban, hogy válogathattak az utasok között. S bizony válogattak, nem akadt köztük egy sem, aki kifuvarozta volna az ember színház szerető lányát a végekre... Autó! Az kérem szépen, még a Nagy Embereknek sem volt akkoriban! Maradt az utolsó villamos. De azt elérni csak az Angyalföld csücskén lévő József Attila Színházból lehetett, a Vígszínházból már nem. Ez a színház nem volt népszerű a művészvilágban. Azért nem mert az akkori kultúrpolitika a neki nem tetsző elveket valló színészeket ide száműzte a Nemzetiből, a Madáchból a Vígből...  Ennek köszönhettük mi, józsefattilások, hogy olyan nagy művészeket láthattunk a színpadon, mint Darvas Iván, Váradi Hédi vagy a tragikus sorsú, bűbájos színésznő Domján Edit. Mert az első színház látogatásom után, (naná!) józsefattilás lettem, premier bérlettel! Hiszen ott játszott a Gyula! A Bodrogi - aki friss diplomásként szerződött a színházhoz és 25 évig ott is maradt, vezető színészként! ( Ma már a József Attila Színház örökös tagja!)  Minden darabot láttam, amiben csak fellépett. Pedig nem volt könnyű szerelem! Egyszer valahogy lemaradtunk a villamosról. Tél volt és hideg. Nem volt más választásunk, mint gyalog haza menni Újpestre. Selyem harisnyában, körömcipőben a macskaköveken... Nem hazudok, mire hazaértünk a cipő tönkre ment, a harisnya ráfagyott a lábunkra. Úgy szedtük le, mintha üveg darabkák lettek volna... Na akkor mondta is anyám:

- A franc a Gyuládba!

Túléltem valahogy azt is, hogy a Gyulának új szerelme, új felesége lett a színésznő Voith Ági személyében. Sőt! Megbocsátottam a művésznőnek, még meg is szerettem, miután láttam, hallottam őket együtt a Kaktuszvirága című darabban. Jók voltak! Nagyon átjött az új érzés, új szerelem hangulata a nézőtérre is...

Rég volt, szép volt DE! igaz volt! Teltek múltak az évek, Bodrogi Gyula változatlanul a magyar közönség és az én kedvencem maradt. Össze is futottam vele az évek során egy díjátadón, ahol párjával, a hajdani modell Vass Angélával jelent meg, aki immár negyven éve a társa.

Akkor valahogy nem adódott alkalom arra, hogy beszélgessünk. Nem olyan régen azonban a József Attila Színház felé vitt az utam. Nagyon szépen átalakították, felújították. A Váci úti széles járdán, kinti, külső kerengőt is kialakítottak, padokkal, fákkal, ahol megpihenhet az arra járó. A színházi előadások szünetében pedig kijöhet levegőzni egy pohár pezsgővel... Néztem az épületet elméláztam az emlékeken, lehuppantam az egyik padra. Akkor vettem csak észre a másik padon napfürdőző férfit... Láss csodát! Bodrogi Gyula volt... Nem tudtam megállni, hogy meg ne szólítsam:

- Újra  itt, Művész Úr?

Rám nézett, aztán fel a színház épületére, majd így válaszolt:

- Újra itthon, csókolom!

Komolyan mondom, majdnem elbőgtem magam. Elsiettem, nem tudtam elmondani neki, hogy milyen nagy rajongója voltam, vagyok... elmondtam hát most, 87. születésnapján... talán örül majd neki...

                                                                      ***

                                                         Bodrogi Gyula színművész

                                                                         wikipédia

(Budapest, 1934. április 15. –) a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész, rendező, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Első felesége Törőcsik Mari, a második Voith Ági volt. Jelenlegi élettársa Vass Angéla. Fia, Bodrogi Ádám. Unokái: Bodrogi Bence, Bodrogi Enikő.

Ami nem maradhat el, legfinomabb receptje - mert nemcsak kitűnő színész, remek szakács is..

Bodrogi tekercs

Hozzávalók:

1 közepes füstölt csülök

babér levél, fokhagyma, szemesbors (a főző léhez)

hagyma

pirospaprika

bors

mustár

3 db savanyú káposzta levél

A csülköt olyan puhára főzzük, hogy a hús leváljon a csontról. Majd ledaráljuk, a felkockázott hagymával, paprikával, borssal mustárral jól összegyúrjuk. A kész masszát a káposzta levelekbe göngyöljük, jó bőven meglocsoljuk tejföllel, megszórjuk őrölt chili paprikával. Pár órára hűtőbe tesszük. Pirítóssal tálaljuk.

Érdemes kipróbálni...

Isteni!!!!

 

 

(videók: youtube - Villa Negra - Szabolcs Pető feltöltése, Jamaikai Trombitás - Pogány Koppány feltöltése, lettkis - csumbera feltöltése)

fotók: pinterest, színház.hu, velvet)

Egy soha meg nem élt, különösen nehéz időszak után mától talán könnyebb lesz az életünk... 

Miért?

Mert, ahogy József Attila mondta, írta a Betlehemi királyok című versében: "Lángos csillag állt felettünk.."

Most felettünk is lángos csillag áll, a betlehemi csillag... A Jupiter és a Szaturnusz 2020. december 21-én, olyan közel kerül egymáshoz, hogy szinte egybeolvadnak s a Földről nézve egyetlen fényes csillagnak látszanak... Ilyen jelenség legutóbb 800 éve volt látható az égen... s mi, mai halandók napnyugtától láthatjuk - feltéve ha tiszta felettünk az égbolt... 

Ha a felhők eltakarják előlünk december 21-én - szilveszterig még csodálhatjuk, tiszta időben, mert a betlehemi csillag addig velünk marad.. időt adva az elmélkedésre... ami  - valljuk be - mindannyiunkra nagyon ráfér...

Mivel is köszönthetnénk a betlehemi csillagot? Nekem hirtelen az egyik legbájosabb karácsonyi dal jutott eszembe, aminek szövegét zseniális költőnk József Attila írta, a zenét hozzá Tolcsvay László szerzette...

 Különleges ünnepünk lesz... Legyen kivételesen áldott és békés mindenkinek!

(foto: Namibian Sky, video: youtube - Köbli Mária feltöltése

Már az indulás sem volt egészen zökkenőmentes. Bár a manók mindent gondosan felpakoltak, lekötöztek gumipókkal, nehogy egyetlen gyerek ajándéka is elvesszen, a rénszarvasok fényes szőrén szikrázott a téli nap, az Öreg (Mikulás) még sem volt elégedett, mikor kilépett a házból. Meredten nézte Rudolfot, majd dörgő hangon megkérdezte:

- Hogy nézel te ki? Így akarsz csúfoskodni a világ körül?

A dörgedelemnek az volt az oka, hogy Rudolfon sapka és sál volt, ami ugye, nem igazán illik egy csilingelő, röpködő rénszarvashoz, pláne egy világító pirosorrúhoz nem...

- Nem tetszik? Pedig Clarissa kötötte...

- Clarissa! Clarissa! Már megint Clarissa! Mindig kever-kavar valamit, mindig kutyul amiből semmi jó nem sül ki... - fújt egyet az Öreg (Mikulás).

- Nem rossz ő, csak egy kicsit nyüzsgős, kicsit cserfes...

- Cseeerfesssss???? Minden lében kanál... Mond meg nekem, drága Rudolfom, miért nem volt jó neked egy csendes, rendes rénszarvas lány? Miért kellett neked pont egy őzike, aki ráadásul szélkakas, kotnyeles, pimasz...

- Kotnyeles? Pimasz? Pont ezért szeretem! - pirult el Rudolf, de annyira, hogy az egész feje olyan lett, mint az orra, pedig az a pirosorr még világít is...

- Vedd azt le, vedd le! Így nem repülhetünk... - mondta az Öreg (Mikulás).

- Nem veszi le! - perdült oda a semmiből Clarissa. - Maga nem tudja, hogy világjárvány van? Influenza, corona...

Mondott volna valamit az Öreg(Mikulás) nagy dérrel-dúrral, de abban a pillanatban millió csengettyű szólalt meg, jelezve, hogy dél van, itt az idő, indulni kell... A megnézte a rakományt, vetett még egy lesújtó pillantást Clarissára, felült a szánra és megadta a jelet az indulásra.

A szán lassan kicsusszant a kapun s már el is tűnt a kanyarban.

Clarissa és Béla manó vágyakozva néztek utánuk... annyira, de annyira mentek volna ők is ajándékot osztogatni, világot járni, gyerekeket boldogítani...

Még hallatszott a száncsengők hangja, mikor Clarissa a fejéhez kapott:

- Úristen! Úristen! Itt maradt a kristályvirág! Robin!

- Úristen! - jajdult fel Béla manó is. Tudta a szomorú történetet. Robin, akinek az e-mailje a zárás előtti utolsó pillanatban futott be, a nagymamája gyógyulását kérte a Mikulástól magának és a születendő kishúgának. Azt szerette volna, hogy a nagymamája még találkozhasson a kishúgával, aki hamarosan  megszületik. De a nagymama hirtelen covidos lett, s most kómában fekszik az egyik kórházban. A bánattól az anyukája is megbetegedett, így most mindhármuk élete veszélyben van.

- Segíts rajtuk Télapó! A legszebb ajándék lenne, amit csak kaphatnék! Nem kell csoki, nem kell videójáték, nem kell szaloncukor se! Őket akarom, egészségesen megölelni! - zárta rövidke levelét Robin, a hatéves kisfiú.

- Na, ez az a kérés, amit nem tudok teljesíteni - komorodott el az Ajándékozó Tanács ülésén az Öreg (Mikulás).

- ...egészséget nem tudok varázsolni senkinek, sehol... - nézték szomorúan a monitoron a szobája ablakában ácsorgó kis Robint, aki le nem vette a szemét az égről, a csillagokról.

- Nincs segítség? - kérdezték a manók. Az Öreg (Mikulás) csóválta a fejét, aztán felvillant a tekintete... - Talán, talán a kristályvirág... Ha világítani kezd, akkor csoda történik. Csak egy a baj, senki nem tudja, mitől kezd el világítani... Egy simogatástól, dörzsölgetéstől, fénytől vagy illattól... ritkán világít, évszázad is telhetett el mióta utoljára ragyogni látták...

- A nagymama nagyon rosszul van a kórházban, talán a reggelt sem éli meg - sóhajtott Olga, operátor manó...

- Na jó. - mondta az Öreg (Mikulás). Pakoljátok be a kristályvirágot is. Elvisszük, egy próbát megér... Pont mi ne hinnénk a csodákban?

De a kristályvirág itt maradt, ott áll a helyén, csendesen. Nem világít, egyszerűen szép. Látni rajta így is, hogy csodákra kész...

 - Tedd a hátizsákodba! Gyerünk, megyünk utánuk! - dobbantott a patáival Clarissa, de akkorát, hogy valóságos kis hóvihar keveredett körülöttük. Bélu ámulva nézte: - Te utol tudod érni őket?

- Naná! Pattanj fel, kapaszkodj a szarvamba! - s neki iramodott a főútnak. Bélu manó hajába kapott a szél, fülében zúgó hangon hallott, de úgy és olyat, hogy még a saját ordítotását sem hallotta... Pedig kiabált Clarissa fülébe: Te, te, te eléred őket! Te igen!

Clarissa futott, csak futott, de a szánkót sehol sem látták, kezdett kifulladni, fejébe villant a gondolat: "ha elérték a Tejutat, vesztettünk, mert onnantól már repülnek..." Nagy levegőt vett, minden erejét összeszedte a s futott, futott ahogy sohase még... Az óriási Féloldalas Ezüstfenyőnél, ahol egyenessé vált az út megpillantották a szánkót... ők voltak azok... Maguk sem hitték, hogy elérték...

- Ugorj Clarissa, ugorj! Fogom a végét! - kiáltotta Bélu manó a saroglyába kapaszkodva. Aztán már csak azt látta, hogy Clarissa kinyúlva hasal az ajándékok tetején, s nem mozdul.

- Clarissa! Clarissa! Ugye nem haltál meg? - suttogta, nehogy az Öreg vagy a rének meghallják. Clarissa fáradtan emelte meg a pilláit, jelezve, hogy él! Bélu szorosan átkarolta, hogy melegítse...

Kalapált a szívük, s fogalmuk sem volt, mi lesz most... Mert jó, jó, hogy idáig elértek, de hogyan tovább? Egyszer csak hallják ám az Öreg (Mikulás) mormogását: 

- Rudolf! Rudolf! Az az őzike, aki a szállítmány tetején hasal, véletlen nem a te feleséged? Nem tudod, hogy került ide?

Rudolf orra vészesen villogni kezdett, de nem tudott válaszolni, a repülés komoly figyelmet igényel, ugye... Válaszolt helyette Clarissa, halkan, szepegősen:

- A kristályvirág... otthon maradt, azt hoztuk ide...

- Jó nagyot futottál te őzike! Még szerencse, hogy megálltunk egy rövid időre, hogy Rudolf levehesse a sapkát meg a sálat... ha nem állunk meg, nem sikerül neked ez a bravúr...

- Miii? Levette a sálamat, a sapkámat? Én kötöttem... - csattant fel Clarissa, de nem tudta befejezni, mert annyira reszketett a süvítő széltől...

- Le. Ott is hagytuk az úton. Na, gyere, ha már itt vagy kucorodj ide mellém az ülésre.

Clarissának nem kellett kétszer mondani, bekuporodott az Öreg mellé.

- Na ugye milyen jó, hogy betartotta a salátás fogyókúrámat? Most beférek magam mellé! Meg ide fér még Bélu manó is. Ha nem fogyózik, most ülhetnénk a tetőn... - kuckózta be jól magát a sarokba. Később, mikor az öreg elszunyókált odaszólt Bélunak:

- Fotózz le itt engem! De úgy, hogy az Öreg is látszódjon! Aztán küld át a gépükre az otthoniaknak, lássák csak hol vagyok... 

- Nem fotózhatlak le Clarissa, manónál nem lehet mobil, csak ha azzal dolgozik...

- Akkor te most dolgozol. Rendhagyó riportot készítesz a nagymamamentő akcióról. Csináld! A jobb profilom a szebb, onnan vegyél... Küld is el nekik, a nagy gépre, irigykedjenek csak!

 Első útjuk a városban Robinhoz vezetett. A kisfiú elmesélte, hogy a Nagyi gyönyörű meséket tud és isteni hókifliket, meg kókuszgolyót. Most se mese, se kókuszgolyó, se a Nagyi... pedig mindjárt itt lesz a kistestvérkéje is Csilla... ha a Nagyi elmegy örökre, Csilla már nem hallhatja a hangját sem... - pityergett. Sietniük kellett, így hát gyorsan elmondták, hogy a kristályvirág talán segít. Szorítsa a szívéhez, s ők majd elviszik a kórházba a Nagyinak. Ott hagyják reggelig nála a kristályvirágot, lehet, hogy megtörténik a csoda...

Robin a szívéhez szorította a kristályt és ezt suttogta: - Gyógyulj meg Nagyi! Várunk! Észre sem vette senki, hogy közben egy könnycsepp a kristályra hullt...

A kórházban a Nagyi nem volt már magánál, oxigénsátor alatt feküdt lehunyt szemmel. A kristályvirágot letették mellé az éjjeliszekrényre, majd elindultak szétosztani az ajándékokat. 

Hajnalban mentek vissza. Semmi változás nem történt. A kristályvirág nem világított, a Nagyi alig-alig lélegzett az oxigénsátor alatt.

- Megpróbáltuk - nézték szomorúan - menjünk... Fogjátok a kristályvirágot. Hozzad Bélu! - mondta az Öreg és elindult a szán felé. Clarissa odament az ágyhoz, az orrával kicsit megbökdöste a Nagyi kezét.. Ekkor a kéz megmozdult, s a sátoron keresztül megsimította a kristályvirágot... Halvány fény kezdett el derengeni, majd az egész szoba megtelt szikrázó fénnyel... a kristályvirág felvillant... majd újra elsötétült. De a Nagyi nem mozdult többet, csak pihegett...

Mikulás és csapata haza indult...

A nagy ünnepi munka után Mikuland is pihen, csendesen. A manók és mindenki habos forrócsokit kortyolgatva hallgatják a Mikulás-éji kalandok sorát, arról (is) hogy Apó (Mikulás) most éppen melyik kéménybe ragadt, hogy szabadult ki...

- Az idén nem szorult be! - kotyogott Clarissa. - Hála az én fogyókúrás receptjeimnek...

- Hahaha! Persze, te meg a receptjeid... - kezdtek el nyüzsögni, zizegni a manók. Egyszer csak Olga szólt be:

- Gyertek gyorsan a géphez! Robin anyukájának telefonáltak a kórházból...

Mindenki a számítógépre meredt, ahol láthatták ahogy Robint megöleli az Anyukája.

- Képzeld! Magához tért a Nagyi!

Robin felkiáltott:

- Tényleg? Hogyan? Mit mondott?

- Azt mondja az orvos, hogy a reggeli vizsgálatnál kinyitotta a szemét és beszélni kezdett. Kicsit zavarosan ugyan, valami szakállas öregemberről, meg pirosan világító orrú őzikéről, akik meglátogatták az éjszaka és vittek neki valami kristályvirágot... de aztán kitisztult. Határozottan jobbak az eredményei, túl van az életveszélyen, meggyógyul! Nagyon ritka, hogy egy 70 éves idős asszony legyőzze a covidot...

Robin az anyukájához bújt és úgy szipogott, Clarissa meg rákérdezett:

- Hogy mondta? Hogy mondta? Pirosorrú őzike? Tényleg piros az orrom és világít?

Az Öreg (Mikulás) ránézett:

- Ja. Kezd pirosodni meg kicsit világít is... még megéljük, hogy csodaszarvas lesz belőled! Vannak csodák - láthattuk...

 (fotók: saját, stockfresh, ígyteljesazelet.hu)

AJÁNLÓ:

Az OKOS menü pont alatt: 10 dolog, amit nem tudtál a Mikulásról ( Tó-retro blog)

Kedves Olvasó!

A Mikulás Blogozint éppen tíz napja indítottam útjára, játékos ajándékként azoknak a gyermeklelkű felnőtteknek, akik szeretik az ünnepeket, hisznek a Mikulásban, hisznek a csodákban, hisznek a jóságban, a szeretetben.

Örömmel látom, hogy sokan vagyunk, ha nem is elegen...

Nem tudom azt észrevettétek-e, hogy nemcsak az én történeteimet találhatjátok meg a blogban, hanem más bloggerek és klaviatúrakoptatók írásait is?

Ha a felső menüsor egy-egy elemére kattintotok, akkor rögtön odarepültök ahhoz a bloghoz, ami nekem éppen legjobban tetszett...

MA a következőkkel találkozhattok:

Közélet:

a Fortepan csapatának kitűnő válogatása Budapest kerületeiről, fantasztikus, régi képekben

Karácsony:

az ország legszebb Adventi dekorációját keresik - részletes leírást egy kattintással a Balkonada blogon olvashatod

Kultúra:

az Állami Operaház adventi naptárát láthatod, a napi zenei csemegével

Retro+:

hihetetlen történet a XX. század elején uralkodó gazdasági morálról, cselédsorsról egy akkori bestseller könyv nyomán a Régiségek blogon

Hami:

arról olvashatsz, hogy 50 évvel ezelőtt mi került a karácsonyi asztalra - Nagy Jucó bloggertől

Napi hűha:

a geresdlaki mézeskalács falu képekben a sulinet oldalán

Okos:

kedvenc bloggerem, László Móni (ő inspirált a Mikulás Blogozin elindítására) friss írása az ajándékozásról a Personal Branding blogon

Remélem tetszik az ajánló is, kellemes kattintgatást még kellemesebb olvasást kívánok!   

(Az ajánlót folyamatosan frissítem...)

Áldott Adventet, örömteli ünnepi készülődést...

Egy kis mnyúzik Zorántól - ünnepek előtt, az ünnepről...

 (video: youtube ZoránVEVO feltöltése)

Voltam már vagy annyi, szóval már nem gyerek,  amikor életem egyik legcsodálatosabb ajándékát kaptam karácsonyra a Keresztanyámtól. Szégyenlősen tette le a tálalóra a selyempapírba burkolt valamit, ami nem volt nagyobb, mint egy torta. Csak állt, kigombolt kabátban, a "megyek már, csak felugrottam, hogy ezt odaadjam.." sietősségével egyik-lábáról a másikra billenve. De a szemével sürgetett: "Bontsd ki, bontsd már ki!" Egy mozdulattal húztam le a selyempapírt és a látványtól a lélegzetem is elállt. A tortalapnyi tálcán ott volt egy egész mese! Mit egy mese! Egyszerre három is... Ott Jancsi és Juliska a Vasorrú bábával meg az ő mézeskalács házikójával, de ott volt Bambi az erdő szélén, és odaképzelhettem Öreg nénét meg az őzikéjét és a Mátra-alji gyerekeket is..

Igen!!!!!!!!!!

Mézeskalács házikót kaptam, ami annyira, de annyira tökéletes volt... Hó borította tetjéről kicsiny jégcsapok lógtak, az udvar kerítésénél őzike álldogált, fehér pötyökkel a hátán. A kertkapuban két kisgyerek, egy fiú meg egy lányka, a ház ajtajában Anyóka, vagy ha úgy akartam maga a Vassorrú bába.. fenyőfák, girlandok, színesen csillogó ablakok... Belekáprázott a szemem, a szívem, a lelkem.. és az illata! A semmihez sem hasonlítható méz-fahéj-szegfűszeg fűszeres illata betöltötte a lakást... - Még friss - mondta a Keresztanyám - éppen előttem tette fel még a kéményt a cukrász... Mit szólsz?....

Szavam nem volt, csak könnyem. Rögtön elhatároztam, hogy azon a karácsonyon a házikó lesz az ünnepi asztal dísze, ezzel az este fénypontja is. A szent estéig még hátralévő napokon gyönyörködve óvtam a szépséget mindentől, fénytől, melegtől, huzattól, rossz szótól...

...ésssss! Felvirradt a nagy nap. Sütöttem, főztem, sürögtem-forogtam... Magam sem hittem,  váratlanul minden klappolt. A fa szépen belefért a karácsonyfa talpba, nem görbült, nem akart eldőlni, az égők égtek, nem gabalyodtak, a zserbó és a hal pedig nem égett oda, szóval... Jöhetett a család, jöhetett az este.. s a terített asztalnál, jöhetett az est fénypontja, az ünnepi asztal dísze, a mesék valósággá vált mézeskalács házikója... Azaz jöhetett volna.. mert amikor érte mentem, hogy bevigyem, döbbentem kellett látnom, hogy enyhén szólva, átalakult.. mintha megkopaszodott volna. Nem volt teteje.. a gyerekek szépen leeszegették az illatos, habcsók havas cserepeket... álltak a tálcán a falak, az árva fenyő, az árva őzike, az árva gyerekek a kert kapuban, s az árva öreg nénike az ajtóban... Ez a házikó már bizony nem mesélt... romokban volt. A varázs oda lett, de a karácsony mégiscsak karácsony menteni kellett a menthetőt. Hirtelen ötlettel egy marék szaloncukrot dobtam a házikó belsejébe, s úgy tettem az asztalra. - Ez direkt ilyen - mondtam a családnak. - Innen könnyen lehet majd szemezgetni a szaloncukrot, nem kell rángatni a fát! - Anyám a "tudom, amit tudok" fintorával a szája sarkában jegyezte meg: - Praktikus...

DE!.. a kilencvenéves nagymamám tényleg örült neki, hogy onnan lehet kivenni a szaloncukrot. El is fogyott mindegy szemig a cukorka, a mézeskalács házikó is az utolsó morzsáig, mire véget ért a december. Ezt a történetet csak azért meséltem el, mert ha otthon készítünk mézeskalács házikót, akkor a legjobban a tetejét tudjuk variálni, azzal tehetjük egyedivé. Készíthetjük a cserepeket csokoládé kockákból, mint ez itt:

Vagy ostya korongokból, fagyis tölcsérből, kavics cukorból mint ez itt: