Néhány hónapja a világ legtüneményesebb vizslája, Gréti - itt hagyott minket... Ma már (nagyon remélem) boldogan nyargalászik az örök vadászmezőkön, s olykor az erdei út felé néz, hátha mi is jövünk már utána játszani, nevetni...
Hosszú küzdelem, nehéz búcsú volt... Azóta még beszélni sem nagyon tudtam róla, írni meg végképp nem... Pedig tanulságos történet, minden kutyabarátnak, aki családtagként szereti, kezeli a kutyáját... Egyszer majd sort kerítek erre is...
Azt mondják az okosok, hogy kutyaharapást szőrével, kutya elvesztését pedig egy másik kutya befogadásával lehet múlatni... Nahát, nekünk ez eszünkbe sem jutott! Gréti olyan, de olyan volt... elképzelhetetlen volt számunkra, hogy a helyébe léphet bárki...
De megtörtént... még magunk sem hisszük...
Hölgyeim és uraim, bemutatom új kutyánkat Mr. Stokes-t....
Ő az...
...hogy esett, ami megesett? Van mellettünk egy kutyakozmetika. Nagyon ügyes kezű, jószívű a tulajdonosa. Megbízható is, mert a gazdik egy-egy kezelésre ott hagyják a kutyusokat, elmennek intézni más, ügyes-bajos dolgaikat. Nagyjából a kezelés végére visszamennek a kutyájukért. Ez történt a fiatal kis francia buldoggal is. Gazdi manikűröztetni hozta, aztán valahogy ott is felejtette. Még két hét után sem ment érte... Persze, közben kiderült, hogy nem is akar, mert közben megváltoztak a körülményei... Az élet már csak ilyen gyors manapság... Kutyát manikűrözik kábé 20 perc ezalatt gazdi élete akkora fordulatot vesz, amibe a kutyus már nem fér bele... Ott leselkedett szegénykém az üzlet ablakán, minden arra járót csalódottan követett a nagy buksi fejével... Mert már messziről is tudta, hogy ez nem az ő embere (asszonya)...
Na, szóval ismernek minket a környéken. Tudták, hogy elvesztettük a vizslát, így hát többen szóltak, hogy össze kellene barátkozni... hátha kisül belőle valami jó... Nekünk a kutyánk hiányzik, neki a gazdija... Egy délután, mikor a menyem nyakába ugrott, csak úgy spontán, eldőlt a dolog: a kutyust örökbe fogadjuk...
Nem tudtuk még mire vállalkozunk! Volt ugye, egy hízelkedő, bájos, szófogadó vizslalányunk - kaptunk helyette egy eleven, csupaizom, csökönyös fiút... A két kutya természete közötti különbséget még lezongorázni is nehéz lenne...
Mindegy, a kutya velünk maradt, de neve még nem volt. A régit nem akartuk meghagyni, mert ugye hát a mi kutyánknak már csak, csak mi adjunk nevet...
Aztán, ahogy teltek a napok, gyűltek a közös pontok...
A közös origó: az evés. Kifinomult ízlése van/volt mindkettőjüknek a gasztronómia területén.
Gréti, a vizslalányunk egyszer egy egész tál forró fasírtot majszolt be a tálalóra felállva, míg a nappaliban megterítettük az asztalt. Még csak gyomorrontást sem kapott a nyavalyás... aznap pizza volt fasírozott helyett az ünnepi ebéd...
Egy másik alkalommal életem legfinomabb dzsuvecsét készítettem, így nyárutón. De okulva a korábban történtekből, fedővel letakartam az edényt, amiben sült. Így aztán nyugodtan megebédeltünk. Csak azt furcsállottuk, hogy a két jószág (Gréti a vizsla, s az akkor még öklömnyi kölyökmacskánk Boszika) olyan boldogsággal táncol körbe-körbe minket, ami már feltűnő volt. A fiam meg is jegyezte:
- Ezek minek örülnek annyira?
A konyhában kiderült. Fedő a földön, dzsuvecses tál üresen, fényesre nyalva a tűzhelyen... A két jómadár meg jóllakottan elnyúlva a kanapén...
Gréti nem volt olyan találékony, mint Boszika. A kis rohadék felugrott a tűzhelyre, s a kis mancsával addig böködte a fedő fülét, amíg Grétinek leesett a tantusz. Felállt a tűzhelyre, a nagy szájával ügyesen levette a tetőt...
éssssss! havaj-dizsi-hepppiiiii....
Láthatóan ők sem ettek még ilyen finom dzsuvecst.... Nem is hagytak belőle nekünk vacsorára egy szemet sem... a nyavalyások...
De mégsem lehetett haragudni rájuk....
Most ünnepkor, aztán kiderült, hogy a mi újdonsült buldogunk is nagy ínyenc s eszes kis legényke... (sokban volt ez nekünk!)
Gyönyörű szép vesepecsenyét kaptam. Megvettem, mert valami különlegeset, de mégis egyszerűen elkészíthető finomságot szántam az ünnepi asztalra. Mivel már kijártam kedvenc séfem, FördősZé (recept ITT - katt) online főzőiskoláját (is), a kedvenc sorozatomból ismert különlegesség, a Wellington bélszín készítése mellett döntöttem. Nem olcsó, de egyszer-egyszer megéri - tényleg nem bonyolult elkészíteni. Isteni, úgy frissiben a sütőből kivéve, burgonyapürével, gazdag saláta körettel. Most sem csalódtam. Pazar lett.
A kutyának is ízlett a maradék másik fele...
Éppen eltenni készültem a vacsorára szánt darabot, ami elég magasan volt, a tálalón.... De azt egyikünk sem tudta, a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy a kutyánk helyből fejmagasságig ugrik... Most megtudtuk... Helyből ugorva lekapta a maradék Wellington bélszínt... aztán többet el sem engedte.... Mikor megláttuk nem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk, de egyszerre bukott ki belőlünk:
- Mr. Stokes! Maga mit csinált??????????
Nézett ránk, mi meg rögtön értettük, a nézéséből is: - Ettem. Na és? Csak az uraknak szabad?
Egy haszna volt az ünnepi kalandnak, lett neve a kutyának...
Akárcsak a komornyiknak, Alf Stokes-nak, a Csengetett Mylord? című nagy sikerű sorozatban...
Ráadásul még hasonlít is rá...
Tessék csak nézni...
Ugye?
(fotók: saját
(videó. youtube - Sajti Botond feltöltése)
