Döbbenten néztem a minap a tévében Galambos Lajost, ismertebb nevén Lagzi Lajcsit. Mi tagadás, az elmúlt évek során nagyon megzuhant... pedig a kezdetek kezdetén olyan helyes, duci fiú volt...
Persze, azóta eltelt pár évtized, történt egy és más... Jó és rossz - ez utóbbiról, a tv2 Mokka című reggeli műsorában így beszélt...
Akárhogy is van, a sok rossz ellenére (vagy éppen azért) nekem el kell mondanom a jót is...
Tartozom Lajcsinak! Na, nem pénzzel, dehogy! Néhány jó szóval... Nemcsak magam miatt, hanem néhány elesett ember helyett is, akiknek életük talán legszebb karácsonyát adta.
Pár évvel ezelőtt szociális munkásként dolgoztam a főváros egyik legnagyobb hajléktalan szállóján. A Fapadnak nevezett egység akkoriban (és még ma is) az utcán élő nincstelen nőknek adott ingyenes éjszakai szállást, meleg teát, szelet kenyeret, májkrémet, fürdési, mosási lehetőséget. Este hatkor nyitottuk az épület alagsorában elhelyezett sok ágyas, két nagy teremből és mellékhelyiségekből álló részleget, ami a háború alatt az intézmény óvóhelyeként és szenes pincéjeként üzemelt. Ebből lett kialakítva a melegedésre, viszonylagosan nyugodt pihenésre lehetőséget nyújtó szállás. Nem volt könnyű dolgunk... Nemcsak azért, mert minden kapunyitásnál a meggyötört arcokkal, riadt, üres tekintetekkel, a nyomorral, a kiszolgáltatottsággal, kilátástalansággal kellett farkasszemet néznünk.... Lehetetlen volt megszokni, hogy minden egyes ember körülöttünk két lábon járó, (mit járó!) lézengő tragédia. Mindegyikük élete belefért egy nagyobb nájlon szatyorba... Lehetetlen volt megszokni azt a tudatot is, hogy alig-alig tudunk (lehetőségek hiányában) segíteni egyiküknek, másikuknak visszatérni egy méltóbb életbe... Így, hát a szociális munkánk zöme, abban állt, hogy megpróbáljuk számukra azt az élethelyzetet, a
körülményekhez képest, minél elviselhetőbbé tenni... Ami megint csak nem volt könnyű, mert a zaklatott utcai, sehonnai élet, egész nap felgyűlt keservét acsarkodva, marakodva ott próbálták kiönteni a lelkükből... Mozgalmas estéink volt... Egy napot kivéve.. Péntek esténként elcsendesedett a kiabálás, a jajongás, a sírás.. Sőt! Még dalolni is kezdtek - közösen...
Be kell vallanom, nem nekünk, szociális munkásoknak sikerült dalra fakasztanunk őket, hanem neki:
Akkoriban szaladt legjobban Galambos Lajos szekere. A Dáridó című műsora péntek esténként nézők millióit ragasztotta a képernyők elé. A mi hajléktalan lányaink, asszonyaink is elvarázsolva nézték a tévét... Hihetetlen átalakuláson mentek át a zenét hallva... Rég nem látott fény csillant meg fakó szemükben, ringatózni kezdtek, ütemre, kipirultak, még az élet nehéz kezeivel karcolt mély ráncaik is kisimultak... Azokon a péntek éjjeleken nyugodtabban aludtak. Talán még álmodtak is, tiszta ágyról, házról, kertről, férjről, kék szemű, napfény illatú és mosolyú gyerekekről...
Közelgett a karácsony, törtük a fejünket a kollégáimmal, mit lehetne nekik adni, hogy szép, felejthetetlen ünnepük legyen, az egy tál melegételen kívül.... Már nem tudom melyikük jegyezte meg, keserű iróniávaL: "...hívjuk meg nekik Lagzi Lajcsit! Na, annak örülnének! Azt sose felednék...." Nem tudom mi bújt belém, amikor hirtelen nem is tartottam olyan nagy marhaságnak, megvalósíthatatlannak az ötletet! Próbáljuk meg, hátha... Mindenki próbált lebeszélni róla, hogy csak nem képzelem, egy ekkora sztár, egy kőgazdag ember, majd eljön, éppen ide, a nyomor legaljára, "megmártózni" a nagy magyar valóságban... beleszagolni a nincstelenség nem éppen ózondús levegőjébe... Felejtsd el! - mondták - Elmúlik majd ez a karácsony is, éppúgy, mint a többi...
Az bizony nem úgy múlt el!
Egy régi barátomtól sikerült megszereznem Lajcsi telefonszámát. Nem kellett többször hívogatni, elsőre felvette az ismeretlen számot. Magam sem akartam elhinni, amikor a kérésemre, hogy látogasson el karácsony délután a hajléktalan szállóra, válaszként nem kifogásokat hallottam, hogy "fellépésem van" "vár a család" - ami egészen természetes lett volna az ünnepen. A válasz egyszerű volt és rövid:
Rendben! Jövök!
..és jött. Percre pontosan a megbeszélt időpontban ott volt az átelenben lévő szálló halljában. Azért éppen ott, mert menet közben azt is elintézte, hogy a szálloda hidegtállal ajándékozza meg a szemben lévő másik szálló lakóit. Annak ellenére, hogy a két szállót egymástól elválasztó úttest, mintha az eget és a földet választotta volna el egymástól... Onnan vonultunk le, az alagsorban lévő fapadra. Szédületes volt az a vonulás. Elöl Lajcsi a szállodaigazgatóval, mögöttük hat libériás pincér, óriási, kaviáros, lazacos, tormakrémes szendvicsekkel megrakott tálcákkal, amiket előírásszerűen, fél kézzel a fejük fölé emelve vittek... Csodát láthatott Angyalföld! Na, azt kellett volna lefilmezni....
Azon a karácsonyi napon egyikünk sem gondolta volna, hogy ezt is megérjük... Akkor, remekül sikerült minden. Lajcsi rövid beszédet mondott a lakóknak, magnóról szólt a "kék a szeme" meg a többi lajcsis nóta. Eközben ő autogramokat osztogatott, a kézfejükre, cigis doboz tetejére, szalvéta darabra, kinek mi akadt a kezébe...
Fantasztikus karácsonya volt a hajléktalanoknak...
A minap összetalálkoztam Újpesten Katival, aki akkoriban éppen a szállón lakott. Nyakamba ugrott és mesélte, összejött egy emberrel. Igaz, kicsit iszik, de dolgos, nem lehet rá panasz. Összeköltöztek a férfi szoba-konyhás szükséglakásában, összeszedték magukat...Hívott, nézzem meg. Kíváncsi voltam, mentem. Takaros otthont csinált a kis lakásból Kati, s ami kell egy kétszemélyes háztartáshoz, az ott megvolt. Hűtő, tévé, szőnyeg, tiszta ágy.... még számítógép is volt. Kávézgatás, beszélgetés közben egyszer csak előhúzta a ruhájából a nyakláncát, aminek a végén a medál nyitható szívecske volt. Olyan, amiben fényképet is lehet tartani. - Áááá, ez a lánc csak bizsu - mondta - de többet ér minden aranynál - nyújtotta felém. Azt hittem a párja képe lesz a medálban. Nem az volt. Lajcsi újságból kivágott fényképe mögött, apróra hajtogatva, azt a szalvétadarabot őrizte, amire ő adott autogramot, azon a bizonyos karácsonyon.
Nem akartam hinni a szememnek...
Hiába, a legszebb igaz meséket az élet írja...
Beszélgetni kezdtünk Lagzi Lajcsiról... Kati hevesen védte, aztán a nyomaték kedvéért még egy videót is megmutatott, amit a Roma Sajtóközpont tett fel a videó megosztóra, még 2012-ben. Roma lány ő is, úgy akadt rá a neten....
- Ez persze, ezzzz... - lázadozott hevesen - nem érdekli a rendőröket, bírókat... Na, nesze, nesze, nézd!
Néztem:
Ajjajjjjj...
Úgy tűnik az óraátállítás bizonyos körökben legalább olyan kedvelt "sport" akár a golf vagy a tenisz...
...a Lajos nincs vele egyedül...
